top of page

A visszautasításról

Előbb-utóbb mindannyian megtapasztaljuk valamilyen formában egy másik ember visszautasítását. Általában már korai életszakaszban, csecsemőként, kisgyermekként vagy tinédzserként is átéljük ezt a fájdalmas érzést, mikor egyik vagy akár mindkét szülő elmulasztotta a konzekvens érzelmi válaszreakciót, azaz nem adott osztatlan figyelmet, feltétel nélküli szeretetenergiát kért vagy kimondatlan igényeinkre. Később minden visszautasításnál újraélhetjük ezt a nagyon mélyről felszakadó fájdalmat, melyre talán nem is emlékszünk, miszerint nem szerettek minket, tehát „nem vagyunk szerethetők, nem vagyunk elég jók”. Ez a gyermek, s később sok felnőtt téves fordítása is, amíg a másikban keresi önbecsülése, önszeretete forrását.


Ám a visszautasítás mindig a másik félről, azaz a visszautasítóról szól. Nem jó vagy rossz értelemben, nem minősítve ezzel a visszautasítót. Olyan értelemben, hogy aki visszalép vagy kilép a kapcsolódásotokból, az nem tud vagy nem szeretne valamihez kapcsolódni, ami benned van vagy hiányol valamit. Lehet, hogy az ő perspektívájából valami „sok” vagy „kevés” benned, ami egy másik ember szemszögből akár „tökéletes” is lehet. Ez tehát se téged, se őt nem minősíti: egyikőtök sem rossz vagy kevésbé szerethető ettől. Az a mondat, hogy „nem voltam elég jó a másiknak” tulajdonképpen irreleváns, mert mindenki csak önmagához mérhető: hogy önmagához képest tud-e fejlődni, valamint szőröstül-bőröstül el tudja-e fogadni önmagát – azaz nem egy másik embernek kell megmondani, hogy elég jó vagy-e. Az vagy.


Rólad a visszautasítást követő válaszreakciód árulkodik.

Ő is és Te is, a Mindenség részei vagytok. Belőled is csak egyetlen egy van, megismételhetetlen vagy, nincs még egy hozzád hasonló sem! S ez nem mást jelent, mint azt, hogy mindenképp főnyeremény vagy! Eredendően ott van benned a „főnyereménységed”, kérdés, hogy észreveszed-e ezt, tudatosítod-e magadban, vagy mástól várod a visszaigazolást. Ha egy szerelmi „csalódás”, bánat, „túl sokáig” megvisel, akkor valószínűleg sérült az önértékelésed, s gyógyításra szorul. Szeretetre szomjazol, amit elsősorban önmagadnak tudsz – sokféleképpen – megadni. Sőt, inkább felfedezni ezt a végtelen, kiapadhatatlan forrást Önmagadban.


Van még egy fontos esettanulmány. Az is elképzelhető, hogy a visszautasító azért nem tud veled kapcsolódni, mert magával sem képes, vagy azért, mert szerencsésebb, tudatosabb esetben már tart ott, hogy szeretne magával kapcsolódni, hogy pótolja mindazt, amire korábban nem volt lehetősége. A visszautasításnak, lezárásnak létezik egy nagyon tudatos határhúzási formája is, mikor bántalmazó kapcsolatból lépünk ki. A bántalmazó gyakran regresszál a sérült gyermekállapotba, s így nem képes felnőttként felelősséget vállalni önmagáért és az érzéseiért, (nemhogy valaki máséért,) s így terápiás segítséget sem kér. Nem képes vállalni a felelősséget egykori szülei „helyett”: vállalni a fájdalmat, amit annak idején jogtalanul elszenvedett – ennek felismerése együttérzést válthat ki belőlünk –, s most ő is jogtalanul ad tovább másoknak. Hiszen a szeretet alanyi jogon jár, eredendően mindenkit megilletne.


A bántalmazóhoz általában olyan személyek kapcsolódnak, akik erejükön felül akarják megmutatni neki, hogy igenis szerethető vagy épp ellenkezőleg, olyanok, akik megerősítik „bűnösségében”. Bántalmazónak nevezhetünk valakit akkor, ha egyértelmű és többszöri kérés ellenére olyan dolgot tesz vagy mond, amivel fájdalmat okoz a másik félnek. (Nem összekeverendő azzal, mikor az „áldozat” már nem tud másképp védekezni a „bántalmazóval” szemben, mint, hogy szintén bántani kezdi tettekkel vagy szavakkal… Elmosódnak a határok, kezdődhet egy ördögi kör…) Intő jel, ha azt érezzük, a másik mintha képtelen volna együttérezni. Az sem jó jel, ha valaki meg akar változtatni vagy korlátozni akar minket szabadságunkban. Ha mintáink szerint kapcsolódunk ilyen kötődési problémával rendelkező/küzdő partnerrel, (azaz nekünk is van kötődési problémánk, csak másfajta) idő, s kemény önismereti munka, mire megtanuljuk meghúzni a határainkat. A visszautasítás, lezárás ezesetben tehát kötődési problémával küzdő személyek között zajlik, akik sérüléseikkel „tökéletesen kiegészítik egymást”, s néha évekig is eltart, mire a szétválás megtörténik. Amennyiben nem foglalkozunk sérüléseinkkel, egy életen át ismételhetünk hasonló, „se veled, se nélküled” kapcsolatokat.


Valójában itt sem arról van szó, hogy a bántalmazó „rossz-e” vagy sem. (Vagy, hogy hol kezdődik az „áldozat” felelőssége.) Eredendően a „bántalmazó” és a „bántalmazott” is főnyereménynek születtek, csak a szüleik vagy más meghatározó személyek (pl.: tanárok, nagyszülők, testvérek) nem mindig ezt tükrözték vissza nekik. A sérült kötődési mintával élő személyek tehát szerethetőségük tudásnak (részleges vagy teljes) hiányában élik, s sokszor szenvedik végig életüket, kapcsolódásaikat. Fontos tudni, hogy bármilyen állapotból el lehet jutni az önszeretet állapotáig, habár sokszor azoknak a legnehezebb elköteleződniük önmaguk mellett, s terápiába járniuk, akiknek a legégetőbb szükségük volna rá. Idegen lehet az önreflexió gondolata és gyakorlata; egyáltalán beszélni a nem feltétlenül tudatosított érzésekről, s fájdalmakról; vagy megnyílni egy ítélkezés- és szándékmentes segítő előtt.


Fontos leszögezni azonban, hogyha valaki visszautasítja a veled való kapcsolódást vagy lezárja a kapcsolatot, attól még egyáltalán nem biztos, hogy ő a bántalmazó vagy az egykori bántalmazott szerepében van. Amennyiben egymást tisztelve, őszintén, szeretetben és tisztán kommunikálva tudtatok pontot tenni a kapcsolódásra, akkor a kapcsolat mélységétől és hosszától függően egy bizonyos gyászidő után mindketten tovább tudtok lépni, s mással újból egészségesen kapcsolódni. Igazából nagyon egyszerűen le tudod mérni egy (friss vagy régi) szakítás vagy válás után, hogy vannak-e kötődési problémáid: tedd fel magadnak a kérdést, hogy tisztában vagy-e azzal, hogy eredendően főnyeremény vagy? Főleg, ha te vagy az elhagyott fél. Természetesen nem ego-simogatós, önelégült, (azaz elkerülő) hangsúllyal értem a kérdést, hanem, hogy valódi szeretettel fordulsz-e magad felé, elfogadod-e magadat. Ezt meg onnan tudod biztosan lemérni, hogy megnézed, magadra vetted-e a másik visszautasítását. Haragszol-e rá vagy magadra, meg tudtál-e bocsájtani vélt vagy valós sérelmeidért. Miután elsírtad a könnyeidet, s lejárt a gyászidő, (amibe sokan bele sem mernek menni, se egyedül se támogatással), utána (is) tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket.


Kevés fájdalmasabb dolog van annál, mikor megosztanánk valakivel a szeretetünket, az örömünket, az életünket, a bánatunkat, s a másik fél ezeket nem tudja fogadni, viszonozni. Ám ez akkor sem azt jelenti, hogy ne maradnánk továbbra is eredendően főnyeremények önmagunk vagy valaki más számára. Esetleges érintettként, akármelyik szerepben is vagy most, s akármilyen kötődési mintával is rendelkezel, szívből kívánom, hogy első körben fedezd fel, s éld meg eredendő főnyereményi minőségedet, s ha szükséges, támogatást kérve gyógyulni tudj fájdalmas tapasztalásaidból, hogy később megtapasztalhasd a kölcsönös, igaz szerelmet egy egészséges, szerető társ oldalán.


Szertettel, Mira






Recent Posts

See All

Commentaires


bottom of page