Mi akadályozhat vajon minket mikro- és makro-szinten is a kiegyensúlyozott flow-állapot elérésében?
Az az érzésem és felismerésem jött a közelmúltban, hogy ami leginkább gátolhat minket, az a bűntudatunk. (Ennél is mélyebb ősmintánk a halálfélelem, de úgy érzem, ezen egyelőre „korszakosan túllendültünk”, már amennyire ez lehetséges.) Minden negatív érzés mögött (harag, féltékenység, szomorúság) ott lehet a mélyen eltemetett érzés, hogy nem érdemeljük meg az általunk jobbnak, könnyedebbnek véltet. Ez nem feltétlenül ebből az életből fakad, lehet transzgenerációs- vagy éppen sunyi-manipulatív minta is a mindennapokból. Csak, ha ezt, meg azt, meg amazt is megtesszük, ha a rengeteg (vélt vagy valós) elvárásnak megfeleltünk: na majd akkor talán bűnbocsánatot nyerünk, s élhetünk úgy, ahogy valójában szeretnénk, ami valóban szeretetteljes és emberi. S mi van akkor, ha nem tartozunk elszámolással senkinek, még a Teremtő Jóistennek sem – csak a saját lelkiismeretünknek? Mi történik, ha nem alanyi jogon követeljük a „szeretetet”, hanem megadjuk magunknak?
⚫ Meg tudsz bocsátani magadnak? ⚪
Miről beszélek, „a másik a hibás”! Tehát haragszol rá, tehát mélyen belül bűntudatod van, hogy hagyod, hogy „ezt tegyék veled”, azaz te teszed saját magaddal… Eljutottunk a felelősségvállalásig. Addig, hogy egy bizonyos mértékig mindenki a saját sorsának kovácsa. Egyedül a gyermek van rászorulva szülei támogatására, míg önellátó nem lesz. Egyébként akármilyen tehetetlennek is érzed magad, mindig eldöntheted, hogy te belül miként értékeled és éled meg az adott helyzetet. Számtalan neves és „méltatlanul” a feledés homályába veszett személy bizonyította, s tanította életével az idők során, hogy embert próbáló körülmények között is megtarthatjuk hitünket (pl.: Mahatma Gandhi, Edith Eva Eger). És ha már századjára is felálltál, ráébredsz, hogy emberből vagy te is, akárcsak minden körülötted élő. És eleshetsz újra, igen, és természetes, ha néha bekapcsol ez a mélyen gyökerező és aljasan(?) vagy eredendően(?) vagy neveltetésünk során(?) belénk kódolt bűntudat-minta.
Ha a bűntudatnak nem is, a lelkiismeretnek mindenképp van létjogosultsága, hogy lehetőleg minél többször a szeretet nevében cselekedjünk. Tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk be, hogy nem tudtunk minden egyes alkalommal az igaz szeretet nevében gondolni-szólni-cselekedni és ismerjük be magunknak, nem is fogunk tudni: minimum 0,00001 % hiba, hogy tovább ne menjek, emberként mindig lesz. Ne harcolj az árnyoldalaiddal, s másokéval sem. Inkább találd meg a módját, teremts rá lehetőséget, hogy sírni tudj, hogy oldódjon a benned felgyülemlett feszültség. Ha megbocsátásról van szó, mindegy, melyik irányból közelítesz, hogy a másikat öleled meg előbb vagy magadat, a lényeg, hogy ne harcolj, engedd, hogy a szeretet fénye megérintsen és elűzze az árnyakat. Ismétlés a tudás anyja… Ha édesanyád nem tudta megmutatni neked, mit jelent az igaz szeretet és/vagy az édesapád, hogy miként cselekedj felelősségteljesen a világban, akkor tudd, hogy már azáltal, hogy életet adtak neked, elég erőt és bizalmat kaptál ahhoz, hogy magadnak más módon megtanítsd, mit jelent ösztöneinket meghaladva élni, mit jelent önmagunkat (akár a másikban) nap mint nap megváltani. Megtapasztaltam, hogy mindannyian képesek lehetünk erre. Nem vagyok se önjelölt megmentő, se tanító, se gyógyító – csak egy emlékeztet-Ő! Hálás vagyok ezért.
Talán a szülőnek a legnehezebb letennie a bűntudatát, mikor látja gyermeke szenvedését. Van, aki annyira fél a fájdalomtól, hogy inkább idő előtt (?) lelécel. Ezeknek az embereknek bizony bűntudata van, hogy saját magukért sem tudják vállalni a felelősséget, hiszen pszichésen, mentálisan nem váltak felnőtté. Elítélhetnénk őket ezért, de felesleges. Gyermekeik, akik haragudnak rájuk, mélyen belül szintén bűntudattal küzdenek, vajon mit ronthattak el, hogy elhagyták őket. A szülők – legyenek akár tudatosak, akár tudattalanok – végső soron nem szüntethetik meg gyermekeik fájdalmát: életet adnak nekik, valamint szabad akaratukból (újra és újra) támogathatják őket. Van, aki úgy gondolhatja, az a legnagyobb segítség, ha (akár teljesen) a háttérben marad… Újabb perspektívát adhat, ha belegondolunk, hogy talán karmikus előzményei is vannak annak, hová születünk le, de ezt – talán nem véletlenül – nem lehet bizonyítani, csak keresőként tapasztalni különböző módokon. Mindenesetre ne feledjük, ami ma rossznak tűnik, arról holnap kiderülhet, hogy a javunkat szolgálta… S ha elhagytak, s úgy érzed, cserben hagytak, mérges, s végtelenül szomorú vagy, tudd, akkor sem vagy bűnös.
Másik oldalról, ha a (korát tekintve már akár felnőtt) gyermek érez fájdalmat szülei szenvedése miatt, könnyen lehasíthatja a fájdalmat (a haragot, a szomorúságot, s végső soron a bűntudatot) a tudatalattiba és léphet gyakorta a megmentő szerepébe, hiszen idő előtt parentifikálódott, alkalmazkodott mindenek felett. Aki ezen az oldalon találja magát, ahányszor csak megmentene valakit, inkább foglalkozzon belső gyermekével, s adja meg neki mindazt, amire szüksége van. Először is: figyelmet. S ha nem megy a továbbiakban egyedül, merjük szakember segítségét kérni. Nota bene, nem ugyanaz a megmentés, mint a megtartás. Mint, ahogy nem egyezik a bűntudat s a lelkiismeret sem. (A politikát sem szabadna összekeverni a kultúrával. Hogy jön ez ide? Sehogy, csak szerintem tök tanulságos gondolat, haha...)
Szóval: amennyiben alázatos felnőttként felelősséget vállalva sikeresen feldolgoztuk és letettük a fájdalmat, saját utunkat járva írhatunk új, boldogító forgatókönyveket. Az ismeretlen olyan gyönyörködtető és harmonikus lehet, amit az addigi legmerészebb álmainkban sem mertünk vagy tudtunk elképzelni. Már lehetnek sugallataink, meg-megérint minket a kellemes várakozás szele vagy a békesség teres nyugalma… Ilyenkor valójában emlékezünk, s közben élünk, legjobb tudásunk szerint, tanuljuk a jelen-létezést…
Emlékszem, egyszer visszakérdezett tőlem valaki, akiben ösztönösen megbíztam, mitől félek a legjobban. Azt válaszoltam, attól, hogy mi volna, ha eredendően mindannyian bűnösek volnánk, s bárhogy is igyekeznénk, el lennénk kárhoztatva?... Mi volna, ha mindaz, amiben hiszek, nem volna valós, csak bemesélném magamnak? Lelkiismeretesen üzenem, azóta nincs bűntudatom, s remélem, nektek sincs.
Aki keres, az talál, aki elcsendesül, az válaszokat kap. Aki emberként megteremti a kiegyensúlyozott mértéket akarat s hit között, bármit elérhet.
Sikeres önfelszabadítást kívánok!
Comentarios